Örülök mindennek, amivel örömöt szerezhetek másoknak! – Bodrogi Gyula a Mandinernek

Bár sokszor elmondta, hogy nem szereti a kérdést, én mégis felteszem: hogy van?
Nagyon jól. Pontosabban, ahogy ebben a korban már illik mondani, most éppen jól. Boldog vagyok, mert a kis balesetem után – néhány hónapja megcsúsztam, és megrepedt a csont a bal karomban – néhány hete eljutottam végre vadászni is.

Eredménnyel?
Igen, lőttem egy dámbikát. De ez azért nem egyedül az én érdemem. Akinek jó kísérője van, az a sivatagban is tud oroszlánt lőni. És ez érvényes az élet minden területére.

Önnek mindig jó kísérői voltak?
Azt hiszem. A Jóistenen kívül biztos ennek is köszönhetem, hogy még itt vagyok, egyben vagyok és játszhatok. Meg persze a géneknek. A dédnagymamám kilencvenhat éves korában halt meg, a nővérem most töltötte be a kilencvennégyet; néha panaszkodik ugyan, hogy ez fáj meg az fáj, de hát ebben a korban az lenne furcsa, ha időnként, csak úgy különösebb ok nélkül nem fájna valami. Nekem is fáj újabban a derekam, meg is operálnák, de mondtam az orvosnak, hogy hiába járna sikerrel a műtét, ha nincs időm meggyógyulni. Találjanak ők ki valamit, hogy kevésbé fájjon!

Gyanítom, a híresen kellemes természetének is köze van ahhoz, hogy ilyen jó karban van.
Lehet. Az tény, hogy akárhogy igyekszem, nem tudok sokáig mérges lenni vagy haragudni. Megpróbáltam párszor, de azt vettem észre, hogy egy-két óra után egyszerűen megunom rosszul érezni magam. Hosszan veszekedni valakivel különösen fárasztó dolog. Sokkal jobb kivárni szépen, figyelni és nagyjából a felénél beszállni az adok-kapokba, mikorra az ember már felmérte, mit érdemes tennie, támadni vagy védekezni; egy vitához ugyanis mindkettő hozzátartozik. Ehelyett mit látunk mostanában? Mindenki gyorsan nekiugrik a másiknak, ezért nincs idő sem a belátásra, sem a visszafordulásra. És ami még ennél is nagyobb probléma, hogy amikor megszületik a győztes, azt sokszor nem akarják elfogadni. Mindig a profi bokszot szoktam felhozni ellenpéldaként, ami a kedvenc sportágam. A legszívesebben kötelezném rá a politikusokat is, hogy bokszmeccseket nézzenek.

Miért?
Mert azt is kiderül belőlük, hogyan kell a verekedés után békét kötni. Megérkeznek az ellenfelek, ronggyá verik egymást, utána megszólal a gong, felemelik a nyertes kezét, a két sportember megöleli egymást, és kéz a kézben a közönség felé fordulnak. Nagy buli lenne, ha ezt az életben is megtanulnánk: 

Sőt, ez az életben lenne csak igazán fontos, hiszen ott nem érnek véget gongszóra a mérkőzések, utána is létezni kell. És ha én annak örülök, hogy a másik bukik, az hosszú távon nagyon nem lesz jó nekem sem, a körülöttünk lévőknek meg pláne. Mindjárt itt a karácsony, és ez a legnagyobb vágyam: legyen békesség. Odáig nem merészkednék, hogy az egész világban, bár az lenne a legjobb, de legalább itt, Magyarországon. Olyan szép ország a miénk, és olyan sok benne a tehetség, erre kellene inkább koncentrálni a sok felesleges és energiapazarló küzdelem helyett.

Sokat küzdött ön is, mire ezt megtanulta?
Nem. Mindig ilyen voltam. Talán a papámtól örököltem. Mivel ő a nagyapám korai halála miatt kénytelen volt nyolcévesen családfenntartóvá válni, muszáj volt vidámnak lennie, hogy elbírja a sorsát. Én pedig azt láttam gyerekkoromtól kezdve, hogy történjen bármi, nálunk a pohár soha nem félig üres, hanem mindig félig teli. Sok minden mást is örököltem egyébként a papámtól.

Például?
A kitartást. Mivel iskolába anyagi okok miatt nem járhatott, mindent autodidakta módon sajátított el. A tanulás lett a szenvedélye, ötvenéves volt, amikor leérettségizett, ötvenhárom, amikor kézhez kapta a diplomáját. És a vadászat is tőle jött. Nagyjából kilencéves voltam, amikor egyszer csak azt mondta, „gyerünk, fiam, megyünk megnézni a vadakat!”. Nyilván semmiféle engedélye nem volt, ezért kicsit szégyenkezve mesélem, hogy orvvadászként szereztem meg az első „trófeámat”, később kicsit belementünk a rapsickodásba is. Hivatalos engedélyem 1971 óta van. Az erdő a második otthonom, amíg tudok, megyek. Szeretem a csendjét, a kiszámítható körforgást, az állatokat. Tudom, hogy mostanában más a vélemény, de az utóbbi igenis összefér a vadászattal. Ha a vadász nem avatkozna be a természet rendjébe, azaz nem lőné ki a selejtet és túlszaporodásnál az állomány egy részét, akkor lenne igazán baj. Ez nem azt jelenti, hogy ész nélkül lövöldözni kell mindenre. Fiatalként persze én is sokkal mohóbb voltam, tele hódítási vággyal. 
Ma már sokkal körültekintőbb vagyok, alaposan megfontolom, milyen helyzetben sütöm el a puskát.

Más hosszan tartó szenvedély?
A dohányzás. Tízéves koromban szoktam le először, aztán még párszor megpróbáltam, kevés sikerrel. Az orvos szerint lassan ideje lenne letenni a cigarettát, de most meg már az a gondolatom, hogy minek. Aztán ott vannak a nők. Mindent nekik köszönhetek. Az anyukámnak az életemet, az első feleségemnek, Törőcsik Marinak a színészetben való megerősödésemet, a másodiknak, Voith Áginak a fiamat, Angélának, aki már negyven éve a társam, meg azt, hogy még itt vagyok.

És a színház?
Hogyne, a legnagyobb szenvedélyem! Amit ugyanúgy nem akaródzik letenni, mint a cigit, igaz, erre szerencsére nem is kér senki. Valahogy úgy képzelem el a véget is, a színpadon. De még nem most, mert elég sok a dolgom. Nemrég mutattuk be például a Nemzetiben az Esthajnal című darabot, ami egy gyönyörűséges cigány szerelmi történet, igazi színház sok zenével, tánccal. Gorkij Makar Csudra című novelláját Szarka Tamás dolgozta át, nekem is jutott egy szép énekes-táncos jelenet benne. Ebből is látszik, hogy a tanulnivalónak sosem lehet a végére érni. A jó színész ugyanis élete végéig tanul. Nem a szövegeket, mert azok elsajátítása már eléggé rutin ennyi pályán töltött év után. Most is négy-öt szerep szövege van a fejemben, de ha muszáj lenne, percek alatt elő tudnék húzni a húsz évvel ezelőttiekből is párat.

Hanem mit?
Az embereket. A közönséget. Ami tényleg estéről estére más. Ezért mi, színészek sem lehetünk ugyan­olyanok. A sikert amúgy sem lehet előre kiszámolni. Hogy mi a titka, senki nem tudja. Van, amikor egy gesztus, egy kézmozdulat, egy szemöldökrándítás hat váratlanul, máskor éppen egy bakitól kezd élni az előadás. Volt például egy legendás eset Gobbi Hildával. Az egyik darabban azt a mondatot kellett volna mondania, hogy „elvtársak, ezt a kérdést tömeges vérontás nélkül kell megoldani”. Neki meg ezer dolog volt a fejében, így véletlenül az csúszott ki a száján, hogy „elvtársak, ezt a kérdést tömeges vérontással meg tudnám oldani”. A nézőtéren ülők dőltek a röhögéstől, mert nyilván nem tudták, hogy az eredeti másként szólt volna. A lényeg, amit ezzel a kis történettel el akartam mondani, hogy végül is mindig ők a fontosak.

Mármint a közönség?
Igen. Nekem nincs és soha nem is volt olyan, hogy hülye közönség. Nagyon szeretem a nézőket. Főleg, mert tudom, hogy 

Együtt játszunk. Én a színpadon, ők meg úgy, hogy már az ajtóban elhatározzák, hogy minden baromságot el fognak hinni, ami bent történik. Ha a szerepem szerint gyilkosságra készülök, és felemelem a kést, megijednek, ha ezután ráadásul fel is vágom az áldozatom hasát, izgulnak, meggyógyul-e. Közösen megyünk vissza a gyerekkorba ezért a játékért. Én még azért a nézőért is odavagyok, aki ennek az ellenkezőjét igyekszik mutatni, és csak azért vesz jegyet az első vagy második sorba, hogy látványosan demonstrálja, mennyire borzasztóan lealacsonyító ez az egész, bizonyos érzelmek hatása alá kerülni. Mert tudom, hogy ebben is mennyi erőfeszítés, belső munka van: ellentétesen reagálni, azaz nem nevetni, amikor lehetne, pláne nem sírni a szomorúságtól, megrendültségtől vagy a boldogságtól. Aki a színház körül van, mindenkit szeretek, ennyire egyszerű a dolog. És hiszi vagy sem, ma is minden előadás előtt, mindegy, hogy kicsi vagy nagy a szerepem, izgatott vagyok, ők is megszeretnek-e a függöny legördüléséig engem.

Azért lett színész, hogy minél többen szeressék?
Biztosan benne van ez is. Meg persze egy jó nagy adag exhibicionizmus, ami a születésem óta kereste az utat a kitörésre. Enélkül nem megy. A színjátszás olyan szakma, ahol feltétel, hogy odafigyeljenek az emberre. Aki nem azért megy színésznek, mert erre vágyik, gyanús, hogy nem mond igazat.

Mikor derült ki, hogy ez lesz az útja?
Nagyon korán. Szintén olyan kilencéves lehettem, amikor Pápán, ahol akkoriban az apám munkája miatt laktunk, szerepelhettem egy háborús darabban. Valami propagandamű volt, amiben az oroszok bikacsökkel verték az apácákat, a fronton megsebesült színpadi apám hazaküldte a kardját, én meg Szűz Mária előtt térdepelve fogadkoztam, hogy az egészet megbosszulom. A nézőtéren mindenki sírt; az, hogy ilyen hatást tudok kiváltani, meghatározó élmény lett számomra. Ami később többször megismétlődött. Már Budapesten, a középiskolában játszottuk például a Csongor és Tündét, én voltam benne a Tudós. Mindannyian ugyanolyan szépen betanultuk és mondtuk a magunk monológját, mégis én kaptam a legnagyobb tapsot. Látja, erre ugyanúgy nincs recept: hogy mitől van az, hogy valaki mond valamit a színpadon, adott esetben ugyanazt, mint egy másik valaki, és az egyiktől jobban elfogadják, a másiktól kevésbé szívesen.

A veleszületett tehetségre gondol?
Igen. És ez sokféle lehet. Például a szépség is lehet tehetség. Jaj, azt nagyon szeretem! A színházi szépséget! Amit ugyanúgy nem lehet se megtanulni, sem megtanítani, mint sok mást sem. Hogy bejön valaki a színpadra, és hirtelen szép lesz, néha nem is emlékeztetve arra az emberre, akit előtte a folyosón meg a büfében láttam; ez egy isteni adomány. És, hogy tovább csavarjak a dolgon, nem is biztos, hogy az a legszebb, akinek a legszabályosabbak a vonásai. Mint a táncosoknál – az övéket a leggyönyörűbb művészetnek tartom. Fantasztikus, milyen sokféle harmónia társul benne, és hogy ebből mindenki ki tudja választani, neki melyik tetszik a legjobban; van, aki a szögletesebb, darabosabb mozgást szereti, más a puha, lágy vonalakat. De ha a mozdulatok mögött nincs ott valami megmagyarázhatatlan plusz, akkor a néző figyelme is hamar ellankad.

Még jó, hogy említette a táncot, mert diákszínjátszás ide vagy oda, a végén csak az vitte el a színpad felé.
Igen. De korábban komolyan eltöprengtem a matektanári vagy matematikusi pályán is. Valószínűleg azért, mert nem voltam valami szorgalmas, a matek meg könnyen ment, sosem kellett tanulnom, elég volt, ha órán figyeltem. Végül a bennem lévő exhibicionizmus mégiscsak nyert, és a SZOT hivatásos néptáncosaként jelentkeztem a főiskolára. Első körben Básti Lajos felvételiztetett, aztán Horváth Terike, majd következett a harmadik rosta, ahol negyvenen maradtunk, végül pedig nyolcan végeztünk.

Nem sok híja volt, hogy hét legyen ez a nyolc…
Igen, begyűjtöttem egy-két fegyelmit a négy év alatt.

A legenda szerint tizenhetet. Milyen bűnöket követett el?
Hülyeségeket. Például a kötelező marxista szemináriumon amíg az előadó beszélt egy trónszékben ülve, szépen megborotválkoztam mögötte. Nyilván ezeket is azért csináltam, hogy figyeljenek rám. Mindre nem is emlékszem, de kettőre világosan: a tizenhatodikra, mert akkor rúgtak ki, és a tizen­hetedikre, mert annak eredményeként vettek vissza.

Miért akarták elküldeni?
Röviden annyi történt, hogy a főiskola Ódry termében, ahol sokszor vetítettek filmet, nyugatiakat is, egyszer csak nem engedtek be minket, mondván, az épp műsorra tűzött amerikai mozi árt a színészeknek. Olyannyira komolyan vették a dolgot, hogy belülről kulcsra zárták az ajtót. Én meg azt mondtam, hogy ilyen nincs, és kitaláltam, hogy az amerikai sztorira orosz történettel válaszolunk: ahogy a Répamesében a szereplők, mi is egymásba kapaszkodtunk, én álltam elöl, jól megrántottam a kilincset, az ajtó meg tokostól kiszakadt. Ez volt az egyébként jogos fegyelmink alapja, a többieket felfüggesztették egy időre, nekem meg, mivel addigra elég sok volt a rovásomon, kitették a szűrömet.

Hogy került vissza?
Ugyancsak Básti Lajosnak köszönhetően. Mivel otthon nem mertem elmondani, mi történt, reggelente, mintha mi sem történt volna, elindultam a szokott módon, majd beültem szépen az Erzsébet presszóba. Ott látott meg egy nap Básti Lajos, és megkérdezte, mégis mit csinálok én itt ahelyett, hogy bent lennék az osztályomban. Mondtam, kirúgtak, ő alaposan meglepődött, és megígérte, hogy intéz egy új fegyelmi tárgyalást. Így is lett, ez volt a tizenhetedik, egyben az utolsó.

Innentől kezdve viszont töretlennek látszik a majd hét évtizedes pályája. Csak kívülről tűnik így, vagy belülről is hasonlóan élte, éli meg?
Én tényleg mindenhol és minden szerepkörben jól éreztem magam: színházi és filmes színészként, alkalmazottként és igazgatóként. És bár hallottam róla, hogy a miénk olyan furkálódós szakma, tele versengéssel, vitával, és ami a legjobban elszomorít, politikai alapú széthúzással, valahogy engem ezek a negatív dolgok mindig elkerültek. Vagy én tértem ki előlük, ki tudja. Hozzáteszem, hogy a nemzedékem szerencsés helyzetben is volt az indulásakor. Nem azért, mintha kevesebben lettünk volna, vagy eleve nagyobb tehetséggel jöttünk volna a világra, hanem mert akkor született meg a televízió. Nem voltak külön tévés meg színházi szakemberek, mindannyian mindent csináltunk: mi voltunk a riporter, a riportalany, a szavaló, az énekes, a táncos. A közönség kilencven százaléka ismerte, igényelte, szerette a magyar színészeket. Ma ha valaki nincs benne egy sorozatban vagy nem nyer egy vetélkedőt, nehéz népszerűvé válnia.

Önt viszont minden nemzedék ismeri, igényli és szereti, az egész újságot megtöltené, ha belekezdenénk a rengeteg színházi, filmes és szinkronszerepe felsorolásába. Van kedvenc?
Nincs, és ezt őszintén mondom. Én szerepet soha vissza nem adtam, ha volt is fenntartásom, igyekeztem nem arra, hanem a feladatra koncentrálni. A módszerem ma is ugyanaz: addig olvasom a szöveget, amíg úgy nem érzem, hogy direkt nekem írták, és nyugodt lélekkel eljátszhatom.

Ebből a szempontból mindegy, hogy Süsü, Veszprémi Béla a Lindából vagy Willy Loman Az ügynök halálából?
Igen. Mondjuk az elég vicces, hogy egy jó ideje már szakállas bácsik is megállítanak az utcán, és közlik, hogy „jaj, de jó, hogy találkoztunk, magán nőttem fel!”. És általában nem a színházra gondolnak, még csak nem is a filmekre, hanem Csukás István zseniális Süsüjére. De nem baj, örülök neki. Örülök mindennek, amivel örömöt szerezhetek másoknak.

És önnek ki vagy mi szerez örömöt karácsonykor?
A család, beleértve a két nagyszerű unokámat is. Nem tudom elképzelni, hogy nem lehet szeretni ezt az ünnepet, nekem a kedvencem. 

emlékszem, milyen boldog voltam, amikor hónapokig ábrándoztam egy kis gyalupadról, ami aztán ott várt a fa alatt.

A menü még mindig az ön reszortja?
Angéla mostanra kitiltott a konyhából, mert nagy rendetlenséget hagyok magam után; sajnos nem tudom cáfolni az állítását. De nagyon szívesen ráhagyok mindent, azt is, ki mikor érkezzen, mi milyen sorrendben történjen. Az előre tervezés bizonyos családtagok sértődékenysége miatt fontos, de nem szabad görcsösen ragaszkodni semmihez. Ha az ember szeretettel és nyitott szívvel mindig elfogadja, ami jön, és ha hűséges marad ahhoz, ami mellett már letette a voksát, akkor rögtön sokkal-sokkal könnyebb lesz az élet.

Ez a tanácsa nekünk, „hogyha egyszer elutazna”?
Valami ilyesmi. Az Esthajnalban van egy kis monológom, az kezdődik így.

És hogy folytatódik?
„Hogyha egyszer elutaznék, belőletek kiszakadnék. Ám csodáim itt maradnak, s égben engem megmutatnak. Csókolom a szíveteket, sírnátok, jaj, nevessetek. Kincset adtam, kincset kaptam, s bolond boldognak maradtam.”

Nyitókép és képek: Földházi Árpád